Drezda (Dresden), Frauenkirche, SzG3

Sziasztok, Gábor vagyok!

Frauenkirche

A Frauenkirché-vel külön kell foglalkoznom, mert története szinte egyedülálló:

Az eredeti templom építése 1743-ban fejeződött be. A II. világháborúban a szövetségesek korábban nem nagyon bombázták Drezdát, így 1945 elejére rengeteg sebesült, menekült gyűlt itt össze.

Drezdát valójában meglepetésként érte a szövetséges bombatámadás 1945. február 13-án. Néhány nem túl jelentős katonai és hadiipari létesítmény volt ugyan a város peremén, de a város hatszáznegyvenezer lakója és az ott élő közel kétszázezer menekült szinte biztosra vette, hogy világszerte híres kulturális kincseire tekintettel a szövetséges légierő meg fogja kímélni a várost. Nem így történt. A brit hadvezetés február 13-án és 14-én a sűrűn lakott barokk belvárost több hullámban porig rombolta és felégette. Még az aszfalt és az Elba is égett. A bombázásnak hivatalos adatok szerint harmincötezer halálos áldozata volt, de szinte minden forrás ennél többre becsüli a veszteségeket. Drezda ezzel a churchilli stratégia egyik kulcselemének, a lakosság demoralizálásának (moral bombing) emlékezetes példájává vált (Kulcsregény: Kurt Vonnegut: Ötös számú vágóhíd - elolvasandó!).

Frauenkirche

A Frauenkirche belső berendezése is kiégett, és a kupola két nappal a bombázások után beomlott. A templom romjait a város újjáépítése során nem távolították el, így lett a kőhalom több mint négy évtizeden át Drezda elpusztításának és a háború rémségeinek szimbóluma.

Frauenkirche

Keletnémet fiatalok 1982. február 13-án helyeztek el először égő gyertyákat a romoknál. Ezzel a Frauenkirche a keletnémet békemozgalom és az erőszakmentes tüntetés szimbolikus helye is lett. Az 1989-es békés forradalom, majd a két Németország újraegyesítése 1990-ben a templom történetében is fordulatot hozott. Néhány lelkes drezdai már 1989 novemberében polgári kezdeményezést indított a templom újjáépítésére és 1990. február 13-án a világhírű trombitaművésszel, Ludwig Güttlerrel az élen felhívással léptek a nyilvánosság elé. A drezdai felhívás (Ruf aus Dresden) kifejti: „45 évvel a templom lerombolása után megérett az idő arra, hogy a Frauenkirchét, mint az európai kultúra meghatározó részét, újra felépítsük. Ezért segítségért kiáltunk Drezdából”.

Az első hivatalos reakciók elutasítók voltak. A szövetségi államok műemlékvédői, Bajorország és Hamburg kivételével ellenezték a tervet csakúgy, mint az evangélikus egyházak műemlékvédelemért felelős képviselői. Güttler becslése szerint a lakosság 90%-a szintén elutasította az elképzelést. Ez utóbbi érthető is volt, ha figyelembe vesszük, hogy az NDK összeomlásakor az ország gazdasági csődben volt. Güttler azonban nem adta fel: először az akkori szászországi püspököt, Johannes Hempelt, majd a város főpolgármesterét, Herbert Wagnert sikerült az ügy számára megnyernie. 1992-ben végül a város önkormányzata is nagy többséggel, név szerinti szavazással kiállt az újjáépítés mellett. A világméretű összefogás célját így fogalmazták meg: „az egykori ellenségekkel együtt építsük fel a béke hídját, és adjunk esélyt a még be nem forrt sebek begyógyulásához. Mert nyitott sebekkel nem lehet élni.”

Az újjáépítésben meghatározó szerepet játszott Eberhard Burger építész, aki 1992-től vezette a munkálatokat. Első lépésként eltávolították a templom romjait és leltárt készítettek a még használhatónak ítélt kövekről. A huszonkétezer köbméternyi romhalmazból nyolcezer-négyszáz darab külső borítókövet és további nyolcvanhétezer, a belső falazathoz tartozó követ tudtak azonosítani és később hasznosítani. Sokat segített ebben, hogy fennmaradtak a XVIII. századi építőmester, Bähr tervei, valamint az 1930-as években végzett alapos renoválás dokumentumai is. Minden használhatónak ítélt kődarabról csaknem kétszáz, egyedi információt tartalmazó dokumentáció készült. A kövek eredeti helyét egy háromdimenziós számítógépes szimulációs program segítségével határozták meg, és ezzel kizárták annak a lehetőségét, hogy egy követ tévedésből esetleg máshol használjanak fel, mint az eredeti helyén. Az épület „szövetszerkezetének” meghatározását (patchwork project), a régi és az új kövek milliméternyi pontossággal való összeillesztését archeológiai rekonstrukciónak nevezték. Ezzel próbálták kifogni a szelet azon kritikusok vitorlájából, akik a modern műemlékvédelem apostolára, Georg Dehióra hivatkozva elutasítanak mindenfajta rekonstrukciót, mondván: az nem egyéb, mint puszta illúziókeltés. Dehio szerint „az idő által elraboltakat csalóka képekkel helyettesíteni éppen az ellenkezője annak, amit történelmi kegyeletnek nevezhetünk.” Dehio tételével szemben használta Eberhard Burger a „begyógyult seb” képét, illetve terminusát az orvosi szóhasználatból.

A feltárás előrehaladtával kiderült, hogy a romok értékes maradványokat takartak. Meglepetés volt például, hogy az oltártér ugyan erősen sérült, de szerkezete megmaradt. A restaurátorok kétezer letört részt vissza tudtak helyezni eredeti helyére. Pál apostol és Fülöp életnagyságnál nagyobb figurái, valamint Mózes és Áron ülő szobrai is felismerhetők voltak, s megtalálták a Krisztus-szobor letört fejét is. A beépített anyag negyedrésze eredeti, s a kiegészítésekhez felhasznált anyag is megegyezik az eredetivel: a mesterek az Elba menti homokkőbányákban fejtett kőzetet használták, s a kiegészítéseket a régi, hagyományos kőfaragó technikával készítették.

Burger egy, a Rheinischer Merkurnak adott interjúban elmondta, hogy bár tulajdonképpen a 250 évvel ezelőtti építészeti módszereket alkalmazták, melyeket részben újra kellett tanulniuk, több tekintetben előnyben voltak a régiekkel szemben. A köveket kissé nagyobbakra vágták, mert lefaragni még mindig lehet, ha viszont nem elég nagy, akkor az adott helyen használhatatlan. Megtanulták, hogy a köveket szárazon kell az adott pozícióba helyezni, mert ha habarcsosak, már nem lehet megmozdítani őket. Régen a köveket pala-, ma ólomlapocskákkal hozták a végső helyzetbe. Miután a homlokzati köveket elhelyezték, felhúzták a tartófalat, s ezután öntötték be a habarcsot. Ezt a középkor óta így csinálják, jobb eljárást azóta sem találtak. Nagy előnyben voltak a régiekkel szemben néhány egyéb tekintetben is. George Bähr harminc-negyven különböző kőfejtőből kapta a köveket. Ma ezzel szemben néhány, még működő lelőhely látta el az építkezést a lehető legjobb minőségű anyaggal. Emellett a köveket ma már fűrészeléssel szabják méretre. Komoly előnyt jelentett a habarcs egyenletes minősége is, és az is, hogy az építkezés alatt az időjárási hatásokat ki tudták zárni. Tulajdonképpen az egész templom egy nagy sátor alatt épült fel.

Frauenkirche

Az új kőelemek természetesen sokkal világosabbak a régieknél. A sötétszürke patina 30-50 év alatt keletkezik ebben a homokkőben, éspedig a levegő szennyezettségétől függetlenül. Ez nem felületi elszíneződés, hanem az anyag vastartalma oxidálódik a pár milliméteres felületi rétegben. A sötétebb és világosabb kövek váltakozása és a különbségek lassú, várhatóan évtizedek alatti kiegyenlítődése látványosan illusztrálja a „gyógyuló seb” képét. Nem véletlen, hogy a németek a Frauenkirchét nem csak az egykori ellenfelek közötti megbékélés, hanem a sokat szenvedett Drezda és vele egész Szászország újjászületésének s egyben az újraegyesített Németország szimbólumának is tartják.

A templom eredeti orgonáját Szászország és a barokk kor híres orgonaépítő mestere, Gottfried Silbermann (1683–1753) építette. Orgonáiról már kortársai, köztük Johann Sebastian Bach is a legnagyobb elismeréssel és lelkesedéssel beszéltek. Az általa épített negyvenhat orgona közül harmincegy átvészelte a háborúk pusztítását, s máig fennmaradt – a Frauenkirche orgonája azonban 1945-ben elpusztult.

Az archeológiai rekonstrukció kapcsán fellángolt a vita: az „eredeti” mását próbálják meg újra felépíteni vagy egy új hangszert, amiben hasznosulnak az eredeti építése óta eltelt csaknem két évszázad tapasztalatai és ismeretei is? A megbízást végül az elzászi orgonaépítő, Daniel Kern pályaműve nyerte el, amely két tradíciót ötvözött: az eredeti Silbermann-féle orgona néhány jellegzetes részét a XIX. századi nagy francia orgonaépítő, Cavalli-Coll továbbfejlesztett elemeivel. Az új Kern-féle orgona 67 regiszteres, négymanuálos, 4867 sípos, két évig készült az elzászi műhelyben és egy hónap alatt épült fel a Frauenkirchében. Építőjének nem a legnagyobb, de saját maga szerint is a legfontosabb műve.

Csodálatos építmény – mondja a hangszerről a templom orgonistája, Samuel Kummer, aki Stuttgart mellett született 1968-ban, és 38 pályázó közül nyerte el az állást. Ha minden regisztert bekapcsol, és az orgona teljes hangerővel szól, az utolsó akkord után a zene még hét és fél másodpercig visszhangzik a templomban. Kummer évente kereken 30 hangversenyt tervez, s a közeljövőben Bach összes orgonaművét szeretné itt előadni. A templom kórusa 120 tagú és van egy 30 fős kamarakórus is, az akusztika ugyanis kis létszámú kórus számára is igen kedvező.

A Frauenkiche tornyaiban 8 harang lakik. Mindegyiknek bibliai neve és saját funkciója van. A legmélyebb hangú az 1-es számú „Jesaja” (Ézsaiás), a „békeharang”, a legkisebb a 8-as számú „Hanna”, a „hála és köszönet” harangja. Az egyetlen történelmi harangot, az 5-ös számú „Mariá”-t 1518-ban Freibergben öntötték, és 1925-ig a Frauenkirchében szolgált, amikor is át kellett adnia helyét egy újabbnak. 1998-ban került vissza Drezdába, és egy fatoronyban várta, hogy visszakerüljön eredeti helyére, ahol az „emlékezés” nevet kapta. A többi harangot a baden-württembergi Bachert cég öntötte 2003-ban, és ugyanazon év június 7-én szólaltak meg együtt először: az eseményre harmincötezer drezdai gyűlt össze.

(Szöveg: Wikipedia)