Zenarruza (Bolívar)

A szakaszon erdei utak és beton váltotta egymást, Olatz után van egy betonos emelkedő, embertelen. Ott találkozom az immár doyenné előlépett német úriemberrel, nagyon fáradtnak fest, kínálom vízzel, csokival. Van mindene, de a monostorba nem ért föl, remélem útközben talált magának szállást, és ki tudta pihenni magát. Ahogy az ember kilép egy erdei ösvényről a betonra, a talpakba szerelt fájdalomérzékelők azonnal csúnyán kilengenek, a sebesség érzékelhetően zuhan, kb. felére, kétharmadára. Bármennyire is magabiztos voltam, hogy nem, nekem aztán nem lesz, a nap végére kénytelen voltam belátni, hogy de, sajnos, megjelent az első vízhólyagom. Hiába nem érzem, hogy sok a súly (térdem, bokám, vádlim, vállam, hátam rendben), a talpon az elrugaszkodási pontok kikészültek. Ez van. Vegyetek vízhólyagra tapaszt az út elején, tényleg jó. A gyógyszertáros néni majd eligazít, én nem is tudtam, hogy van ilyen. - Markinában egyből látszik, hogy Gipuzkoából Bizkaiába értünk, a hátsó udvarban Athletic Bilbao mezben fociznak a srácok, és ott vannak a BizkaiBus sárga buszai (ne az otthoni sárgabuszok jussanak eszetekbe). Már régóta úgy érzem, hogy Bizkaia, de talán egész Baszkföld „tartományimázsa” valami félelmetesen jól eltalált. Minden ízléses, minden egyéni, bátor, minden a helyén. Tetszik!

Zenarruza