Úrvacsora

A trilógia második darabjában Bergman még mélyebbre ás az emberi lélek feltárásában. A Tükör által homályosan szeretet-Isten problémájának helyébe itt a szerelem-szeretet-Isten komplexus lép. Főhőse a közép-svédországi Dalarna tartomány egyik kis falujának papja, a már nem egészen fiatal Tomas Ericsson lelkész. Vajon milyen papnak bizonyul, hogy adhat híveinek lelki vigaszt az, aki hosszas tépelődés során megértette rég: Isten nem segít, Isten nevében hiába a szó, csak mi emberek és Isten rossz papja lettünk egyre reménytelenebbek. "Mindvégig az az ÉN áll a középpontban, aki fenyegetőzik, dühöng, könyörög, és aki szeretne kikerülni a zavaros helyzetéből. Folyamatos játék zajlik a főoltár előtt. A mindent lezáró végső dráma: Nem engedem el a kezed, amíg áldásodat nem adod rám." Az ÉN bemegy a templomba, magára zárja az ajtót, és ott marad lázas állapotban. Az éjszaka kétségbeejtő csendje, a sírok, a halottak, a sóhajtó orgonasípok, a patkányok, a múlt szagfoszlányai, a homokóra, az iszony, amely épp ennek az éjszakának szülötte. Ez a GETSEMÁNE, a keresztre feszítés, az ítélet. „Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Ingmar Bergman: KÉPEK)