Asilah

Tegnap beszéltem Ferenccel. Afrika abszolút kulturális váltás. Tiszta, fehér pólóikban, nyakvédős sivatagi fejfedőikben, hatalmas hátizsákjaikkal a helyiek nem szegény vándoroknak, hanem gazdag európai turistáknak vélik őket. Így most fordult a kocka, nem ők próbálnak forrásokat szerezni, hanem azzá váltak. Marokkó kedves állampolgárai több különböző módszert dolgoztak ki arra, hogy a gazdag, fejlett nyugattól megkapják az összes támogatást, ami nekik jár. És nem csak államközi, kormányzati szinten, hanem az egyének kőkemény valóságában is. Tehát: a boltokban nincsenek feltüntetve az árak, az eladó vérmérsékletének, beállítottságának függvényében dönti el, hogy most 10-szeres vagy 20-szoros árat kérjen a turistáktól. Ferencék persze nem most jöttek le a falvédőről, a kisebbségi lét a széteső Jugoszláviában felvértezte őket is a megfelelő képességekkel, így azért a reális ár másfél-kétszeresére mindig lealkudják a cuccokat. Az éttermek, büfék szintén hasonlóan működnek, ott is alkudozni kell.

Ferencék néhány alkalommal a kisebb ellenállás mentén haladva adtak némi aprót kísérőiknek, de aztán megelégelték a dolgot, és az őket többszáz méteren biciklivel követő önjelölt turisztikai szakembert inkább néhány erősebb magyar becsületsértéssel fizették ki, így az üzlet mindkét fél számára egyformán gyümölcsözően lezárult. Szép példája ez a különböző kultúrák egymás mellett élésének, egymás elfogadásának, a közös érdekek súrlódásmentes érvényesítésének: légy önmagad! És végül a legegyszerűbb módszer, a koldulás. A nyugati hagyományokkal ellentétben itt nem kell hiányzó végtag, beteg gyerek, elveszített állás vagy természeti csapás, a kérés alapja igen egyszerű: te gazdag nyugati vagy, míg én szegény afrikai.

Persze igazságtalan lennék, ha nem említeném meg azokat az embereket, akik elbeszélgettek Ferenccel és Istvánnal, megértették útjukat, egyetértettek velük, és ha többel nem is tudták, de jókívánságaikkal, tanácsaikkal támogatták őket. Benyomásaik természetesen vegyesek. Adódik ez abból is, hogy nem a nagyvárosok szállodákkal, éttermekkel, piacokkal zsúfolt turista negyedeiben szállnak le a légkondicionált luxusbuszról, hanem ezen városok szegények lakta peremén keresztül jutnak be, majd újra ezeken keresztülhaladva hagyják el azokat. Ez időnként elég nagy elszántságot, önuralmat igényel, de végig biztonságban érezték magukat és a cuccaikat is, senki nem lépett fel agresszívan, inkább csak a kultúrára jellemző rámenősséggel, ami nekünk, finomkodó európaiaknak furcsa lehet, de pont az ilyen különbségek megértése, megélése, elfogadása a túra egyik célja. Ennek ellenére a városokat igyekeznek minél gyorsabban elhagyni.

Afrikai egyébként gyönyörű, nagyon jó a konyha, és egyenlőre nem sivatagban, hanem ligetes erdőkkel tarkított tájon haladnak keresztül, ahol bár látszik a szegénység és az elmaradottság, az is látszik mennyi minden fejlődött az utóbbi időben, és fejlődik mostanában is.