Csodálatos Boccaccio

A reneszánsz szerző Dekameronjának helyszíne sok szempontból a menekülés háza. A pestis elől elbújó fiatalok a vidéki tiszta levegőre és a fikció művészi védelmezésére vágyva gyűlnek össze. Tavianiék a százas novellafüzér keretét meghagyják. Pestis tizedeli Firenze lakosságát 1348-ban, rettegésben tartva azt a néhány egészséges embert, aki még nem kapta el a pusztító kórt. Hét fiatal lány és három fiú úgy dönt, a járvány elől vidékre menekülnek. Ott, hogy feledtessék halandóságukat és azzal járó félelmüket, különböző történeteket mesélnek egymásnak. De akármennyire is különbözőek a mesék, egy dolog közös bennük: mindegyik a szerelemről szól. A rendezők öt történetet dolgoztak fel a kerettörténeten kívül. E rámában közrefogott öt különálló szál a művészi magot keresi, az erőt. S bár a Dekameron a mindenkori emberi jellem egyik enciklopédikus történeti tárháza az obszcéntől a tragikusig, a mulatságostól a drámaiig, mégis az alkotópáros a női principumban találta meg a művészet Éva almájától örökölt szenvedélyét. Az első fejezet az örök nő isteniségét dicséri a feltámadás motívumával, a másodikban – igaz csak közvetetten – az elnyomott, a méltatlan férfi által megalázott femina karakterét jelenítik meg, a harmadik a női (lelki) szenvedély fellobbanását meséli el, a negyedik az elnyomás értelmetlenségét, az ötödik a szerelmi áldozat (barátság-szenvedély) emblematikus megénekléséről szól. Tavianiék jó értelemben vett mitologizálással nyúlnak a történetekhez, elméláznak a festői épületek díszletein és a szenvedélyek szépségén.