A nagy vándorlás

Regőczi István atya, az „Isten vándora” az I. világháború utáni belga Actio Catholica program segítségével jutott el Belgiumba, ahol szegény sorsú, alultáplált, rossz egészségi állapotú magyar gyerekek százait látták vendégül egy egész nyárra, hogy kicsit „feljavítsák” őket. Mélyen vallásos neveltetést kapott, ott pedig rácsodálkozhatott a belga egyház virágzására. Jótevőivel annyira megszerették egymást, hogy – mivel itthon szülei nem tudták finanszírozni tanulmányait – gyalog nekivágott az útnak, és kivándorolt Belgiumba. Ott leérettségizett, és elvégezte a szemináriumot. Pappá szentelték, majd a II. világháború idején hazajött. Pesterzsébeti káplán korában, a bombázások során több árva gyereket vezérelt útjába a Gondviselés, akiket befogadott. Ezt látva egyre több helyről hozták hozzá a hadiárvákat, akikből lelkes árvaházat szervezett. Hamarosan Vácra került, ahol felépítette a kisváci kápolnát és az árvaházat. Ekkor azonban államosították őket, a gyerekeket állami gondozásba vették, Regőczi Istvánt pedig börtönbe zárták. Négy részletben több évet ült, a börtönben is imádkozva, vezekelve. Szabadulása után a Kútvölgy Kápolnát építette újjá, ahol az engesztelést folytatta, haláláig. Egykori neveltjei közül tíz fiatalember követte őt a papság útján. Szokták őt úgy is emlegetni, hogy „a magyar Don Bosco”, de a kommunizmus egyházüldözése más pályára térítette nagyreményű életútját.