Laredo

Aztán Liendóba már elcsüggedve érkezünk, kávé, ebéd. Furcsa, mekkora különbségek vannak bár és bár között. Az egyikben azt válaszolják, semmi melegkajájuk nincs, nem is lesz (biztos a szomszéd csetresét pakolták éppen a mosogatógépbe, a főnök meg a boltból hozta magának a tortillát). 200 méterre, a másik helyen pedig pillanatnyi gondolkodás után az a válasz, hogy, hát, tulajdonképpen van egy kis karajom, azt meg tudom sütni. Mivel krumplit nem kérünk hozzá, újabb ötlete támad a főnökasszonynak, egy kis sült paprikát kérünk-e? Hogyne. Aztán kerül még két tökéletes tükörtojás a tányérra, kis olajbogyó csipegetni. Rozé borral kísérve, nem is kell jobb. - Aztán keresünk egy bárt a vacsorához – sajnos a zarándokok napirendje annyira eltérő, hogy 2-3 fős társaságnál ritkán jön össze több. Valahogy egy étteremben találjuk magunkat, pedig nem ez volt a terv. A libamájpástétom mazsolával és portói-mártással remek, a serrano sonka rostonsült gombával nincs túlfűszerezve, de finom. A tengeri herkentyűkkel töltött tőkehal tejszínes mártásban pedig kicsit túl sima, mintha valami kenőccsel töltötték volna meg, de az íze jó. Összességében nem ér annyit, mint amit fizettünk érte, de az élmény maradandó (főleg a libamáj). Nem egy zarándokmenü, de időnként belefér.