Santa Irene

Az aszfalt után főleg telepített eukaliptusz- és fenyőerdők között gyalogoltam, erdészeti utakon. Néha művelt területek mellett. Ezeket mindig ragadozó madarak pásztázták előttem. Pár kilométer után megint átléptem a civilizáció határát, egy Pena nevű faluba botlottam, amiben csodaszép, de a szétesés előtt álló elhagyott kőházakat láttam. És nem messze, egy templomot, ahol elcsíptem egy vasárnapi körmenetet is. Egy faluval odébb a nem hivatalos sárga jelzést is megtaláltam, és egy darabon követtem, de nagyon úgy festett, hogy ismét az aszfalt lesz a főszereplő, ismét váltottam, ismét eukaliptuszerdőkben gyalogoltam kilométereket. Kutyák errefelé is voltak. Pont. Meg egy pár perccel korábban született borjút is láttam. Az erdészeti utaknak egy komoly hátránya van, gyakran derékszögben metszik egymást, ha nem megfelelő irányban vezetnek, cikkcakkban kell gyalogolni. Itt viszont mintha zsinóron húztak volna Santa Irene felé. Aztán természetesen eleredt az eső, de az az igazi poncsós eső volt, semmi nagyon komoly. Az utolsó kinézett ösvény nem volt a helyén, kissé csalódottan gyalogoltam a célponttól egy kilométerre. Elértem az országutat, néztem kicsit az elhúzó autókat, aztán megfordultam, és három méterre tőlem ott volt az albergue.