Nouakchott

Nouadibhou-Nouakchott között durván 500 kilométer a táv. Kissé naivan úgy gondoltuk, ez lesz a Szahara könnyebbik szakasza, ugyanis a nagy táv ellenére arra számítottunk, hogy az utolsó két-háromszáz kilométert már a szavannában tehetjük meg, rosszabbik esetben félsivatagban. Egyrészt hanyagságunknak köszönhetően nem informálódtunk eléggé a ránk váró nehézségekről, másrészt nehéz embert találni aki világosan és egyértelműen beszél angolul. Nouadibhou-ban sok embernek beszéltünk arról, hogy gyalog megyünk Nouakchott-ba és ezen helyi lakosok közül sokan kijelentették: Imposible! (Lehetetlen!), voltak akik inkább kérdeztek: Posible? (Lehetséges?). Ezekből már sejtettük, nem egy laza sétában lesz részünk, de azzal is tisztában voltunk, hogy az autóknak köszönhetően, errefelé is rengeteg az elkényelmesedett ember. Végül is, még ha nem is mindegy, ami a szakasz nehézségét illeti, neki kellett hogy vágjunk. Tehát fogtuk a Kurtatol kapott támogatást és bevásároltunk élelmiszerből. Nouadibhou-ról már megírtam, nagyon szegény hely (egy német turista szerint, jelenleg fejlődő és tiszta, tizenöt évvel ezelőtt a legaljasabb rémálmokat is felülmúlta), és ennek köszönhetően a fehér bőrű, egyenlő a gazdaggal. Amikor a kisboltban rákérdezünk a cukor árára, az eladó fél percet töpreng, pedig naponta elad egy zsáknyi cukrot. Miután az eladó kitalálta, hogy nekünk, mondjuk, dupla áron adja, jöhet az alku. Volt üzlet, ahol 120 ogijaért vettünk szardínia konzervet, másnap ugyanitt, már 150-et akart kérni darabjáért. Én őszintén, ezt az egész kavart meg is értem és végül találtunk üzleteket, ahol az eladók becsületesek voltak velünk. Hála támogatónknak,, hátizsákjaink súlya harminc kiló fölé ugrott. Hogy mi minden fért bele a két hátizsákba, azt a képen láthatjátok. Az első kis kilencven kilométeres szakasznak első felét a Nouadibhou-i félsziget tette ki. Főleg sziklás, dombos sivatag jellemzi, a vége felé pedig szép nagy Sabkath-ok vannak. A sabkath sós mocsarat jelent. Vöröses színű, sóvirágokkal díszített, a növényi élettől vagy tökéletesen mentes, vagy szívós fajta, sótűrő bokrokkal tarkított lapos terep. Nem igazan mocsár szerű, de ha az ember belekapar a talajba, érzi, hogy nedves. Ritkán látni rajtuk a sótűrő algáktól rózsaszínűre színezett sekély pocsolyákat. A látványhoz képest az időjárás egészen gyalogoló barát, enyhe szél, nyári meleg, de nem kánikula. Gondolom azért mert félsziget. A második ötven kilométer a félsziget elejéből Bou Lanouar-ba vezetett. Ez azt jelenti, hogy a partokat elhagyva, ötven kilométert kellett befele gyalogolni a Szaharába. Fel voltunk rá készülve, hogy a hőség majd nem kímél minket, ugyanis ötven kilométerre a partoktól az atlanti szelek hűsítő hatása már nem érvényesül annyira, mert vagy felhevül addigra, vagy a belső Szahara légáramlatai veszik át a terepet. Egyetlen nyugtatás a sok, tüskés, tipikusan afrikás, ernyőszerűen lapított lombkoronás akácfaféle volt.